„Szellők kísérnek mostanában engem,
szellők szavára száll az alkonyat.
Szellők zenélnek, túlvilági hárfák,
szellők nevetnek ezüst éjszakán át.
Minden helyütt szél, szél, szelek zenéje,
lágy, altató, halk temetői dal.
Szellő a szerelem, szellő az élet,
a csók, a tűz szeles magasba réved,
Üres levegő szellőpalotám,
Én hallgatom e dalt.
Szememben éjfél.
Virrasztva vacogok a kósza szélnél,
s búcsúzó arcom halovány.”

/Kosztolányi Dezső/